A rasszizmus olyan társadalmi kérdés, amelyről a huszadik század eleje óta vitatkoznak Nagy-Britanniában. Bár a rasszizmus helyzete az Egyesült Királyságban nem olyan rossz, mint más országokban, sötét története magában foglalja a rabszolgaságot, a gyarmatosítást és a diszkriminációt. Napjainkban a rasszizmus továbbra is kulcsfontosságú aggodalomra ad okot, a gyűlölet-bűncselekményekről szóló jelentések száma egyre növekszik, és egyes területeken még mindig elterjedt a rasszizmus. Ez a cikk a rasszizmus elterjedtségét kívánja értékelni Nagy-Britanniában, elemzi a hivatalos adatokat, és feltárja azoknak a történeteit, akik személyesen tapasztalták meg a rasszizmust.
A hivatalos adatok azt sugallják, hogy bár a nyílt rasszizmus csökkent az elmúlt években, a probléma még korántsem megoldott. 2019-ben a Crime Survey for England and Wales több mint 79 000 rasszista bűncselekményről számolt be, amelyek közül több mint 27 000 volt testi sértés.
Ezenkívül az Európai Bizottság rasszizmus és intolerancia elleni 2018-as tanulmánya azt mutatta, hogy a kisebbséghez tartozó válaszadók több mint egyötöde szembesült faji alapú megkülönböztetéssel a munkahelyhez, az oktatáshoz és a lakhatáshoz való hozzáférés során. Ez riasztóan magas szám egy állítólagos befogadó társadalomban.
E megállapítások ellenére sok britben továbbra is az a felfogás, hogy rasszizmus nem létezik az országban. Ezt az elképzelést megkérdőjelezték szakértők, akik rámutatnak, hogy a rasszizmus megtapasztalása szubjektív, és gyakran az áldozat véleményére támaszkodik. Angie, egy Londonban nevelkedett fekete brit nő felidézi azokat az élményeit, amikor a nyilvánosság előtt idegenek „furcsának” nevezték, és még az üzlet biztonsági őrei is követték.
Egy másik példa Faz, egy ázsiai brit férfi, akit ismételten mikroagressziók értek, például összetévesztik a pincérrel a vacsorák során. Kifejtette azt az érzését, hogy „láthatatlan” a társadalom számára, mivel sokan nem vették komolyan a rasszizmusról szóló történeteit. Nyilvánvaló, hogy Nagy-Britanniában a rasszizmust gyakran figyelmen kívül hagyják és minimalizálják.
Ennek ellenére történt némi előrelépés a rasszizmus elleni küzdelemben. A közelmúltban az Országos Rendőr-főkapitányok Tanácsa által létrehozott rendőri erők hálózata lépéseket tett a faji gyűlölet-bűncselekmények kivizsgálása és vádemelése érdekében. Az ehhez hasonló politikák azonban nem mindig működnek sikeresen, mivel a faji megkülönböztetés sok esete még mindig a réseken esik át.
Emellett országszerte megnőtt a rasszizmusellenes kezdeményezések száma. Az olyan politikai pártok, mint a Munkáspárt, megfogadták, hogy küzdenek a rasszizmus ellen, és politikákat vezettek be az egyenlőség előmozdítására. A kormány finanszírozott olyan szervezeteket is, mint például a Show Rascism the Red Card, amelyek a fiatalok rasszizmussal kapcsolatos nevelésén dolgoznak.
Összességében a rasszizmus továbbra is probléma Nagy-Britanniában, bár nem olyan nyílt és undorító, mint a múltban. Fontos felismerni a rasszizmus elleni küzdelem terén elért előrehaladást, de továbbra is törekedni kell egy olyan társadalom megteremtésére, amely valóban értékeli a sokszínűséget és a kulturális integrációt.
Intézményi rasszizmus
Bár a nyílt rasszizmus csökkent, az intézményi rasszizmus egyre nagyobb aggodalomra ad okot. Ez a kifejezés a rendszerszintű elfogultságra és diszkriminációra utal, amely az olyan intézményekben jelen van, mint az egészségügy, az oktatás és a bűnüldözés. Az ilyen típusú rasszizmust nehezebb felismerni, mert nem mindig tűnik fel első pillantásra. A Runnymede Trust 2018-as tanulmánya megállapította, hogy az Egyesült Királyságban a kisebbségi hátterű polgárok valószínűleg aránytalan diszkriminációval szembesülnek az oktatásban, az egészségügyi szolgáltatásokban és a rendőrséggel való kapcsolataik során.
Az intézményes rasszizmus egyik legjelentősebb példája Nagy-Britanniában Stephen Lawrence híres esete. Fekete brit tinédzserként 1993-ban brutálisan megtámadta és megölte egy fehér fiatalok csoportja. Családját ezt követően faji zaklatás érte a Fővárosi Rendőrség részéről, és többször megtagadták az igazságszolgáltatást. Ez az eset rávilágított a rendőrség által a rasszizmus áldozatainak nyújtott védelem hiányára.
E tragédia nyomán a Macpherson-jelentés (1999) arra a következtetésre jutott, hogy az intézményes rasszizmus valójában jelen van a Metropolitan Police politikájában és gyakorlatában. A jelentés számos reformhoz vezetett a rendőrségen belül és a közélet más területein. Mérföldkő volt a rasszizmus elleni küzdelemben.
A közelmúlt eseményei azonban kétségeket ébresztenek a rendőrség rasszizmus elleni küzdelem iránti elkötelezettségével kapcsolatban. 2020-ban kiderült, hogy Angliában és Walesben számos rendőrségnek nem sikerült több ezer gyűlölet-bűncselekményt feljegyeznie az elmúlt évtizedben. Ez azt sugallja, hogy a rasszizmust az intézményi elfogultságok és az erőforrások hiánya miatt még mindig aluljelentik.
Ezért, bár történt előrelépés a rasszizmus elleni küzdelemben, még mindig sok a tennivaló. Fontos, hogy az intézmények felelősségre vonjanak tetteikért, és megfelelő forrásokat biztosítsanak az egyenlőség előmozdításához.
Médiaábrázolások
A brit rasszizmus egy másik módja a médiában való megjelenésének vizsgálata. A British Film Institute által végzett tanulmány szerint a kisebbségek alulreprezentáltak a brit filmek főszerepeiben. Aránytalanul sok képernyőidőt kapnak a fehér színészek, míg a kisebbségek mellék- vagy háttérszerepekre szorulnak. Ez a jelenség szorosan kapcsolódik a faji sztereotípiákhoz, amelyeket gyakran ápolnak a médiában.
Például a fekete színészeknek gyakran gengsztereket, bűnözőket vagy drogkereskedőket kell ábrázolniuk. Hasonlóképpen, az ázsiai színészeket gyakran jelölik ki éttermekben vagy üzletekben. A tokenizmusnak ez a formája problematikus, mert megerősíti bizonyos kisebbségekkel kapcsolatos negatív sztereotípiákat, és megakadályozza, hogy összetett jellemeket alakítsanak ki.
Hasonlóképpen, a híradások is elfogultak és potenciálisan károsak lehetnek. A The Guardian 2016-os jelentése szerint a gyűlöletbűncselekmények fekete áldozatai aránytalanul nagyobb arányban szerepelnek a hírekben elkövetőként, nem pedig áldozatként. Az ilyen típusú bejelentések veszélyesek lehetnek, mivel torz képet adnak a feketék bűnözésben való részvételéről, és azt sugallják, hogy ők a hibásak saját szenvedéseikért.
Természetesen a média hatékony eszköz a sokszínűségről és egyenlőségről szóló pozitív üzenetek népszerűsítésére is. Egyre inkább előtérbe került a kisebbségekről szóló, összetettebb és árnyaltabb történetek elmondása. Ez egy lépés a helyes irányba, de sokkal többet kell tenni a médiánkba beágyazott rendszerszintű rasszizmus elleni küzdelem érdekében.
Következtetés
Nagy-Britannia messzire jutott a rasszizmus elleni küzdelemben, de még hosszú út áll előttünk. Fontos felismerni, hogy a rasszizmus még mindig elterjedt olyan területeken, mint a munkahely, az oktatás és a média. Az intézményi rasszizmus különösen problematikus, mivel nehezebben észlelhető, és gyakran nem jelentenek be. Szintén fontos a médiában állandósult sztereotípiák megkérdőjelezése és a kisebbségek nagyobb képviselete a vezető szerepekben. Összességében a rasszizmus továbbra is probléma Nagy-Britanniában, és éberséget és helyi aktivizmust igényel annak felszámolása.
